Az első hét végén

Nehezen gyűjtöm össze a gondolataimat az elmúlt hétről. Megpróbálom a konkrétumokkal kezdeni, aztán talán jön a többi is.

Leírom, milyen az élet itt, a közösségben. Általában 8-kor kelek, de ha akarok, akkor már 6.30-kor mehetek dinamikus meditációt csinálni a tengeparton, én eddig egyszer voltam, és fantasztikus volt, de ettől függetlenül úgy éreztem, hogy már ott kiadtam magamból mindent, amit ki akartam a délelőtti programon, szóval, nem erőltetem.

A reggeli, ebéd, vacsi csodálatos, az ízvilág remek, izgalmas, finom frissen facsart leveket iszunk, és rengeteg zöldséget eszünk különféle formákban. Ettől függetlenül sokat eszünk, mert azért 3 óra nevetés után jól meg tud éhezni az ember.

9-kor kezdődik a konkrét program. Egy negyed órán át mindig táncikálunk, aztán jöhet a nevetés, legalábbis az első héten. Ma volt az utolsó nap. Érdekes nagyon. Sohasem az történik, amit vár az ember, és nem tudod, mikor tör ki belőled tökre spontán, mikor kell néha erőltetni. Viszont az egész mellé az társult, hogy folyamatosan szórakoztatjuk egymást, provokáljuk a másikat. Beszélni nem szabad, így a vicceket előadjuk, ugratjuk a másikat, és így az egész egy nagy óvodára hasonlít. Néha viszont éppen az esik a legjobban, ha elvonul az ember egy sarokba, és a saját röhögését hallgatja.

Egy pár nap után már vannak mellékhatások. Az ember érzékenyebb lesz, sokkal többet nevet a héköznapokban is, elszabadult közöttünk a jókedv, szinte minden este táncoltunk, amíg az erőnk bírta. Remek volt.

Délután általában mindenki azt csinál, amit akar, vagy döglünk a medencénél, vagy elmegyünk erre-arra. Tegnap azonban Shanti, aki a terapeuta, tartott nekünk vízi prána órát. Ez abból állt, hogy párokban dolgoztunk egymással, a tengervízben. Az egyikünk volt az adó, a másik az elfogadó. Az adó lényegében gyerekként kezelte a másikat, ringatta a vízben, ölelte, dédelgette. Finom mozgások voltak ezek, miközben folyamatosan figyel az ember arra, hogy szépen lélegezzen közben. Nyilván csere is volt. nekem az adással akkora problémám nem volt, és a partnerem nagyon élvezte.  Picit féltem a kapástól, mert meg kell bízni a másikban, hogy képes lesz megtartani az embert, anélkül, hogy ne fulladnánk meg, buknánk a víz alá. Mert nem csak ölelés van benne, hanem pl lebegés, aztán húzod a partnert a víz felszínén a lábánál, a nyakánál fogva, kígyózva, vagy éppen belepörgetve a víz alatt. Úgy örültem, mert nem okozott nehézséget az elfogadás sem. Az ember tökéletesen el tudja hagyni a testét, és élvezheti, ahogy a víz, és a partner dédelget, vigyáz ránk. Én úgy éreztem, mintha egy mesében lennék, és más testem lenne, és gyönyörű vagyok. Életemben nem éreztem ennyire elengedettnek magamat, mint ebben a pár percben, csodálatos volt.

Azt kell, hogy mondjam, hogy sohasem gondoltam volna, hogy ilyen szép a világ, és ennyi gyönyörű hely van. Nehéz feldolgozni a kis egómmal, hogy mennyire szerencsés vagyok, de, hogy ez lehet természetes is. Hogy nem kell azt éreznem, hogy na, most ilyen egy életben egyszer van. 

Véget ért az első hét nap, a hét nap nevetés, holnaptól napi 3 órát sírunk. Én úgy érzem, hogy készen állok rá, már ma is, a nevetés után nagyon elkapott a sírhatnék. A nevetés az első rétege az embernek, és majd a sírással mélyebbre fogunk ásni.