Az első hét végén

Nehezen gyűjtöm össze a gondolataimat az elmúlt hétről. Megpróbálom a konkrétumokkal kezdeni, aztán talán jön a többi is.

Leírom, milyen az élet itt, a közösségben. Általában 8-kor kelek, de ha akarok, akkor már 6.30-kor mehetek dinamikus meditációt csinálni a tengeparton, én eddig egyszer voltam, és fantasztikus volt, de ettől függetlenül úgy éreztem, hogy már ott kiadtam magamból mindent, amit ki akartam a délelőtti programon, szóval, nem erőltetem.

A reggeli, ebéd, vacsi csodálatos, az ízvilág remek, izgalmas, finom frissen facsart leveket iszunk, és rengeteg zöldséget eszünk különféle formákban. Ettől függetlenül sokat eszünk, mert azért 3 óra nevetés után jól meg tud éhezni az ember.

9-kor kezdődik a konkrét program. Egy negyed órán át mindig táncikálunk, aztán jöhet a nevetés, legalábbis az első héten. Ma volt az utolsó nap. Érdekes nagyon. Sohasem az történik, amit vár az ember, és nem tudod, mikor tör ki belőled tökre spontán, mikor kell néha erőltetni. Viszont az egész mellé az társult, hogy folyamatosan szórakoztatjuk egymást, provokáljuk a másikat. Beszélni nem szabad, így a vicceket előadjuk, ugratjuk a másikat, és így az egész egy nagy óvodára hasonlít. Néha viszont éppen az esik a legjobban, ha elvonul az ember egy sarokba, és a saját röhögését hallgatja.

Egy pár nap után már vannak mellékhatások. Az ember érzékenyebb lesz, sokkal többet nevet a héköznapokban is, elszabadult közöttünk a jókedv, szinte minden este táncoltunk, amíg az erőnk bírta. Remek volt.

Délután általában mindenki azt csinál, amit akar, vagy döglünk a medencénél, vagy elmegyünk erre-arra. Tegnap azonban Shanti, aki a terapeuta, tartott nekünk vízi prána órát. Ez abból állt, hogy párokban dolgoztunk egymással, a tengervízben. Az egyikünk volt az adó, a másik az elfogadó. Az adó lényegében gyerekként kezelte a másikat, ringatta a vízben, ölelte, dédelgette. Finom mozgások voltak ezek, miközben folyamatosan figyel az ember arra, hogy szépen lélegezzen közben. Nyilván csere is volt. nekem az adással akkora problémám nem volt, és a partnerem nagyon élvezte.  Picit féltem a kapástól, mert meg kell bízni a másikban, hogy képes lesz megtartani az embert, anélkül, hogy ne fulladnánk meg, buknánk a víz alá. Mert nem csak ölelés van benne, hanem pl lebegés, aztán húzod a partnert a víz felszínén a lábánál, a nyakánál fogva, kígyózva, vagy éppen belepörgetve a víz alatt. Úgy örültem, mert nem okozott nehézséget az elfogadás sem. Az ember tökéletesen el tudja hagyni a testét, és élvezheti, ahogy a víz, és a partner dédelget, vigyáz ránk. Én úgy éreztem, mintha egy mesében lennék, és más testem lenne, és gyönyörű vagyok. Életemben nem éreztem ennyire elengedettnek magamat, mint ebben a pár percben, csodálatos volt.

Azt kell, hogy mondjam, hogy sohasem gondoltam volna, hogy ilyen szép a világ, és ennyi gyönyörű hely van. Nehéz feldolgozni a kis egómmal, hogy mennyire szerencsés vagyok, de, hogy ez lehet természetes is. Hogy nem kell azt éreznem, hogy na, most ilyen egy életben egyszer van. 

Véget ért az első hét nap, a hét nap nevetés, holnaptól napi 3 órát sírunk. Én úgy érzem, hogy készen állok rá, már ma is, a nevetés után nagyon elkapott a sírhatnék. A nevetés az első rétege az embernek, és majd a sírással mélyebbre fogunk ásni. 

Puerto Aventuras & Tulum

A napokban nincs sok időm, meg energiám netezni. A Misztikus Rózsa, amit elkezdtem itt a puerto aventurasi kis kégliben elég intenzív, sok energiát ad ugyan, de sok energiát is igényel, többet, mint gondoltam. Azért így is jut egy kis idő megnézni 1-2 dolgot, meg úszkálni. Ugyan azóta már ki is purcant a fényképezőm, még sikerült készítenem pár víz alatti felvételt itt, a ház előtti strandon.
A táborról nehéz írnom. Az első hétben vagyunk, a csoport azért, most már így, az 5-ik nap után kezd összeszokni. 10 mexikói, és 5 külföldi van, ami nem egy ideális egyensúly, az elkülönülés elég erős a két tábor között. Sajnos a spanyolom pedig nem annyira jó, hogy a mexikóiakkal trécseljek a helyi életről egy pohár tequila felett.
Az első héten minden nap 3 órát nevetünk folyamatosan. Ehhez izmok is kellenek, meg jó koncentrálóerő, vagy nem is tudom, Én az első nap eléggé beledobtam magam, aztán másnapra el is ment a hangom, persze :) Azóta is küzdök ezzel, de azért már okés vagyok.
A ház, a helyszín tökéletes, egy kis inkubált világ, tágas szobák, gyönyörű kilátás, fantasztikus az egész, de azért a valóságtól tényleg elég messze van. Szerencsére azonban ki tudok iszkolni a szabadidőmben, de el kell hagyni a városkát ahhoz, hogy normális helyieket lásson az ember: Puerto ugyanis egy lezárt terület, ide csak azok jöhetnek, akik itt szállnak meg, tehát nem szegény emberek. Az egész városban fésülik a füvet, meg gereblyézik a tengerpartot, meg ilyenek.
Tegnap volt először, hogy elmentünk kirándulni, "meglepő" módon a mexikóiak között csak 2 akadt, aki csatlakozott hozzánk, külföldiekhez. Tulum nem messze van Puertótól, ez is egy maja város volt, de a tengerparton. A romok fekvése fenomenális, de itt tényleg csak romok vannak, esztétikai értéküket nem tudnám összevetni a múlt hétvégén látottakkal. Ami viszont igazi érték, hogy van egy CSODÁLATOS strand a romok alatt, nos, ez életem legszebb strandélménye volt. Ezt szerintem a képek is elárulják.

maja romvárosok

így kell utazni helyesen

a nagy váltás

Nagyon-nagyon fáradt vagyok, de azért igyekszem egy-két értelmes mondatot összehozni. Szombaton elhagytam Mexikóvárost, mint tudjátok, eléggé a szívemhez nőtt, és fantasztikus élményeket éltem át ott. De gondoltam, még sok kaland vár rám, és ez így is van.

Délután átrepültem a Yukatáni félszigetre, ez 2 órányi repülőre van a fővárostól. Úgy esett, mint az állat, le sem akartam szállni a gépről. De aztán kiderült, hogy meleg van, nem kell a téli kabát itt sem! Ellenben, amikor itt esik, akkor úgy igazán esik. 

Útitársaim megint Kabir és Shanti voltak, egy közös barátjuk szállásolt el minket, bizonyos Gilbert, aki szerényen egy lepukkant kis lakásban él, egy elzárt csak gazdagoknak fenntartott üdülőnegyedben, amúgy az a villa is itt van, ahol a Misztikus Rózsa lesz (a 3 hetes cucc, amire jöttem). Ez az ürge, Gilbert is majd csinálja. Mindenesetre annyira nem érdekeltek a párizsi felső tízezres sztorijai, de az erkélyről szép volt a kilátás, meg amúgy tényleg köszi neki a vendéglátást, a reggeli palacsinta nagyon finom volt!

Vasárnap végre autót béreltünk, vicces, mert noha mindenki a csoportban esküdözött, hogy megyünk együtt majd piramisokat nézni, nekem a szervezőket kellett kb megfenyegetnem, hogy az legyen, amit megbeszéltünk, de a többieket nem érdekelte a dolog. Végül is csak ketten az egyik sráccal vágtunk neki a maja dolgoknak, mert ő építészként azért szintén otthon van a régészetben, művészetben, úgyhogy kellemes útitársnak bizonyult, ugyan nem sok mindenről tudtunk beszélgetni. 

Az első állomás Chichen Itzá volt, amely a félsziget legnagyobb romvárosa. Itt aztán van tömeges turizmus, főleg kövér amerikai csoportok érkeznek. Az egész romterület egy nagy piactér, mindenütt minden ugye "ingyen" van, de lényegében azért olcsón lehet faragott dolgokat kapni, legyen az kő, vagy fa. Viszont nem éppen kellemes, hogy alig látni a romokat az árusoktól. Aki pedig nem árus, az turista. Ettől függetlenül a hely szépsége, energiája, az, ahogy bele van ágyazódva a dzsungelbe, valami hihetetlen, akit nem érint meg, az már szerintem halott. Amúgy az az egészben a leghihetetlenebb, hogy mennyire nagy. Az útikönyv alapján azt gondoltam, hogy no, 1-2 rom, aztán mehetünk is, erre kb 4 óra volt, mire körbementünk, de még el tudtam volna tölteni ott jó pár órát. Mivel este lett aztán, a nap végére a turisták kezdtek elkullogni, az árusok pakolni, úgyhogy végre nyugalomban élvezhettem a romokat. Esztétikai élmény, történelmi orgazmus, misztikum. 

Ami viszont még érdekesebb volt, átutazni a félsziget belső részein. Itt az emberek, a maják leszármazottai elképesztő körülmények között élnek, sokan még a maja építészetre jellemző kunyhókba, aminek a tetejét pálmalevelekkel fedték. Megélhetés nincs, munka nincs, mezőgazdaság nincs, de ettől függetlenül nem akkora a szegénység, mint Indiában. Nyilván a turizmusba jobban bevonhatnák az embereket, de nem teszik. Mexikó nem ez az ország. 

Este, noha már sötét volt, még elvezettünk egy 2 órányit nyugatra, Uxmalba, hogy a reggelt ott kezdhessük. A hotel nagyon szép volt, igazából már picit régi, de a medence, a természet, a pálmák engem nagyon lenyűgöztek. 

Uxmal szintén egy maja romváros, arra gondoltam, hogy ez már tényleg kicsinyke lesz csak. A nagy különbség Chichen Itzá és e között, hogy Uxmalban nincsenek árusok. Amúgy, képzeljétek, mindkét helyen két belépőt kell váltani. Mint megtudtam azért, mert a földterületet, még mielőtt az ásatásokat végezték volna, megvették magánemberkék. És azóta is magánkézen van a földterület, ezért nem csak az államnak fizetsz, hogy megnézheted, de még a tulajnak is, hogy beenged a földjére. Állathurka bevételforrás!

Uxmal jobban tetszett, mert nincsenek árusok, és építészetében sokkal szebb, a város jobban megkomponált, Chichen Itzában eléggé össze-vissza vannak az épületek. Uxmal ráadásul nincsen teljesen feltárva, így lehet találni még épületmaradványokat, amiket szabályosan befed a dzsungel. Nem trópusi dzsungelről beszélek, de valami olyasmi, asszem, szubtrópusi. Uxmal után még megnéztünk egy harmadik romterületet, Kabahot, ami már szinte barokkos, annyi a díszítés az épületeken. Persze a díszítés itt mindig az istenek ábrázolása, nem egyéb. 

Az út visszafelé elég hosszú volt, de mivel automata volt a kocsi, nem voltam rest vezetni. És úgy éreztem, hogy ritkán adódhat az ember életében olyan szituáció, ahol nyíl egyenes úton forgalom nélkül vezethet, mert bizony így volt. Remélem, senki nem fordul le a székről, de úgy tűnik, szeretem a sebességet, merthogy 180 km/óra fölé és mentem. Ott már annyira nem érezni a gravitációt. Mindez azért is volt lehetséges, mert útitársam közben szépen elbóbiskolt, úgyhogy nem volt ideje pánikolni! :) Ugyanis az ő nevén volt bérelve a kocsi, hihi. 

Hétfőn este 8 körül, pont vacsorakor érkeztünk meg a Hacienda Corazónba. Találkoztam a többiekkel, végül is senkit sem ismerek igazán, és a java részük mexikói negyvenes nőci, de azért akad pl egy finn lány, meg egy svéd, meg 1-2 amerikai. De aranyos az egész, a meditációkra pedig 1-2 helyi is becsatlakozik hozzánk, de ők nyilván nem itt alszanak. A villa, a tengerpart valami csodálatos, de úgy döntöttem, hogy várok még azzal, hogy képeket csinálok róla, különben már nem nézitek majd meg a blogomat többé. :)

Photo Album 2012-01-16

Teotihuacán és Coyoacán

Teotihuacán Mexikóváros szélén fekszik, autóval egy jó óra út, ha a forgalom folyamatosan halad. Egy hatalmas ásatási terület, amelyen lehetne még mit dolgozni. Ami ma látható az egykori 120 ezres városból, az csak a szakrális rész, és 1-2 elitebb palota romjai. A többi még mind föld alatt van, vagy teljesen elpusztult.
T-ról alig tudni valamit, mármint nincs néphez kötve, nem tudni, hogy a maják ősei lehettek, akik ez a csodálatos várost felépítették a világ egyik legnagyobb piramisával, vagy kicsoda. Ezért csak úgy emlegetik őket, hogy teotihuacániak. A 2. században települtek le, de ismeretlen ok miatt a 7. században a várost lerombolták. Az aztékok találtak rá később, és azonnal szent helyként kezdték tisztelni, ahol földi és égi világ találkozott egymással. Az biztos, hogy az itt élő emberek nyom nélkül eltűntek, és nagoyn keveset lehet róluk tudni.
A látogatásom szerencsés volt, mert nem sütött az elején a nap, így tudtam sokat gyalogolni az amúgy tök egyenetlen úton, kényelmetlen lépcsőkön, szóval tényleg emberpróbáló. Az út hosszú, az épületek messze vannak egymástól, és a marhaságokat áruló helyieken kívül szinte semmilyen infrastruktúra nincs, csak a bejáratoknál. Árusból azonban van elég, lényegében több volt belőlük, mint látogatóból. Ez elég nagy meglepetés volt számomra, szinte depressziós voltam, hogy milyen kevesen vannak. Persze a Nap piramisnál már jóval többen, nyilván a kevésbé érdekes területeket már alig van, aki bejárja. A helynek amúgy mágikus varázsa van, és elképesztő lehetett, amikor még minden épületet színes festmények borítottak, mert semmi sem volt ilyen szürke, és kő borítású. Mindent gipsz borított, amit élénk színekkel befestettek.
Én nagyjából 4 óra alatt szinten mindent meg tudtam nézni, és még maradt időm két másik palota romjaihoz elmenni, amelyek az ásatási területtől távolabb fekszenek, de nyilván az antik város részei voltak. Itt vannak a legszebb freskómaradványok. Ekkora már kisütött nagyon a nap, és persze megint szépen leégtem.

Visszajöttem a városba, és összeszedtem a maradék erőmet, hogy átmenjek metróval a déli részbe. Mexikóvárosnak lényegében két történelmi belvárosa van, az egyik északon, a másik délen, és közöttük meg semmi érdekes nincs. Metróval egy 30 perc az út a kettő között. A metró egyébként tök jól működik, csak mivel nagyon olcsó, iszonyatos a tömeg rajta. 3 peso az ár, ami lényegében 60 forint! Vicces, hogy én voltam egyedül az egész szerelvényben, aki fehér volt, és magasabb 170-nél. De amúgy biztonságos, szóval tök oké.
Coyoacánt a spanyolok alapították, itt laknak ma is a gazdagabb mexikóiak, emiatt nagyon szép, és biztonságos is. Frida Kahló híres mexikói festő háza is itt található, azt látogattam meg először. Festmény alig van tőle, és 10 percem volt, hogy átmenjek a házon, de szerencsére nem egy nagy múzeum, csak pár szoba és a műterem, de amúgy egy csodálatos hely az élénk színekkel, a frissítő kerttel, szökőkutakkal. Frida nagy gyűjtő volt maga is, és sok prekolumbián szobra volt. A házat Diego Rivera, a szintén festő fenegyerek úgy ahogy van, érintetlenül az államra hagyta, azóta múzeum.
Mire Coyoacán főterére értem, már elég sötét lett, úgyhogy ott csak pár képet csináltam, aztán jöttem is a hotelbe pihenni. Az utca zajos volt, itt délután 2-kor kinyitnak a diszkók, és fiatalok százával jönnek erre a környékre 24 órán át bulizni, ettől függetlenül én voltam olyan fáradt, hogy kialudjam magam. Na jó, egy italra azért lementem az egyik diszkóba, és csörögtem kerek 25 percet, de aztán elegem lett, hogy mindenki engem néz, merthogy nem vagyok itteni. Elég durván kellene plasztikáznom magam, hogy beleolvadjak a helyiek közé... de akkor elveszíteném a varázsomat, úgyhogy mégsem! :)

Csütörtök estém Mexikóvárosban - a város másik arca

A Couchsurfing nevű honlapon, aminek már több, mint egy éve tagja vagyok, van olyan opció is, amely nem szállásadásról szól, hanem csak simán lehet találkozni helyiekkel. Én 3 nappal ezelőtt írtam egy amerikai, de itt élő srácnak, mert azt írta magáról a profiljában, hogy meg tudja mutatni az igazi Mexikóvárost. Kiderült, hogy nem is él túl messze, mert a távolság itt elég meghatározó, lévén a város 22 milliós lakosú. Úgyhogy csütörtökön este bicóra pattantam megint, és kerekeztem egy 10 percet. A Reforma út túloldalától elkezdődtek a helyiek által lakta negyedek... mármint mindenhol helyiek élnek, de most a konkrét NÉPről beszélek. Nem volt egy kellemes érzés egy kis trendi bicajon közöttük lavírozni. Nyilván az épületek állapota is nagyon más volt, meg a szagok, stb. 

Todd 8 éve él itt, és nagyon szereti. Egy szegényebb negyedben vett lakást, mert itt nyilván simán ki tudta fizetni a 4 szobás lakást. Jó sok rácsot kellett az ajtóra rakni, persze. A negyedet Santa Mariának hívják, régen még nagyon csinos volt, idővel lepukkant. A hajdani időkről egy tér közepén álló csinos keleties stílusú pavilon is árulkodik. 

 Elmentünk egy cantinába, ami egy helyi kis kocsma, de a lényege az, hogyha az ember rendel pl egy korsó sört, kap ingyen mellé kísérőnek egy jó darab isteni finom disznósültet. A sör is nagyon finom volt, kellemesen frissítő. Mivel angolul beszéltünk, eléggé kilógtuk a sorból. Itt ugye nem szeretik az amerikaiakat (gringo), és amint angolul beszél valaki, az máris csak amerikai lehet. Persze én anélkül is kilógok itt minden sorból, hogy megszólalnék, mert fehér a bőröm, mindenkinél jóval magasabb vagyok, és többnyire bunkó. (Ez egy régi szösszenet, csak nem tudtam kihagyni.) Mindenesetre Todd tökre jó sztorikat mesélt a városról, meg úgy az életéről általában, meg aztán én is mindig jól sztorizom. Azért kiemelte, hogy a szomszéd asztalnál már régen

 rajtunk röhögnek, és gúnyból angol szavakat használnak. Gondoltam, most kéne lelépni, de igazából csak baráti piszkálás volt, egy csapat manusz iddogált együtt, ennyi. Az egyik nyilván oda is jött, egy bizonyos Roberto, aki nagy örömmel mutatta meg nekem struccbőrből készült csizmáját. Szóval végül kiderült, nem bántani akartak, sőt, még bocsánatot is kértek. Mindez persze már spanyolul ment, én nem értettem mindent, ők meg imádtak, valahányszor próbáltam valamit mondani spanyolul. Aztán odaült hozzánk Roberto főnöke is, aki a helyi menő csávó, előadta nekünk, hogy itt ő élet s halál ura, mivel valami politikus, de szerintem el lehetett osztani kettővel, amit mond. Mindenesetre kicsit túl sokat is tudott a drogbizniszről. Én már tényleg nagyon akartam menni, de Todd kezelte a helyzetet, ő is picit maga alá volt sózva már, de még meghívott minket a maffiavezér basszus egy kör italra, amit nem illett visszautasítanunk. Azért nyugodt maradtam, mert éreztem, hogy nem lesz baj, mert azért valamelyest ők is emberek voltak, és nem rossz szándékúak. De azért a 200 pesó, ami még volt nálam valahogy eltűnt a zsebemből. 

Igaz, lehet, hogy elveszítettem, de szerencsére ez kb 2000 forint, nem több. No, megmutatom a számomra tiszavi

rág életű helyi barátokat. Bal oldalt a vezér, mellett Todd, alatta Roberto, a jobb oldali Todd egy haverja volt. 

Végre elengedtek minket, és én iszkoltam volna haza, de még el kellett sétálnunk Todd házához, mert a cangát ott hagytam biztonságosan elzárva. Szélsebesen tekertem haza, mert nagyon féltem a környéktől, de igazából csak paráztam. A lényeg a lényeg, hogy láthattam a város egy jócskán másik arcát, és noha veszélyes, és büdi, a kaja jobb volt, és olcsóbb, az emberek pedig őszintébbek, és végső soron legalább meg lehet velük ismerkedni. Ettől függetlenül többet én nem kísértem a szerencsémet, ezt a kalandot is azért vállaltam, mert Todd kedvenc kis étterme volt ez, ahová rendszeresen jár. 8 évet már túlélt ezen a környéken, szóval, gondoltam, egy estét én is! És megérte, érdekes volt, szerencsésen hazaértem, punk tum. 

Negyedik nap

No, csütörtökön megint már hatkor nyitva volt a szemem, aztán csak lestem. Mindenesetre bírtam a napot, ami tök jó!
A környéken van a Francia Intézet, persze egyáltalán nem tartottam érdekesnek, de legalább le tudtam fotózni ezeket a vicces csontvázakat. Itt a halottak kultúrája egészen más, és sokkal ironikusabbak vele.
A nap legnagyobb szépsége a Palacio de Bellas Artes, ami végső soron a város koncertterme. Szerintem egy főműve az art nouveau stílusnak, tényleg elképesztő, hogy milyen a belső tér, az egyes díszítések minősége a legkisebb részletekig. Amire méltón büszkék lehetünk, hogy az építész, aki a belső terekért volt felelős egy magyar, méghozzá Maróti Géza. Az ő művei a Zeneakadémia, és a Gresham palota épületszobrászati elemei, és ő tervezett két világkíállítási pavilont is, Milánóban és Torinóban. A milánói 1906-os volt az, amely a megnyitó előtt leégett, benne a rengeteg festménnyel és egyéb kinccsel. Mexikóban 1908-ban dolgozott, lényegében egyik fő művét alkotta meg Róth Mika közreműködésével, akit azonban itt nem jegyeznek az alkotók között. Mindnesetre a fotók magukért beszélnek. A koncertterem nem látogatható, de az előcsarnok igen, itt is híres murálok találhatóak, RIvera elvtárs megfestette még Lenint is. A kiállítások szépek voltak, egy keramikus, bizonyos Gustavo Perez munkáit láttam, nagyon tetszett a kiállítási tér.
A palota mellett található egy régi felhőkarcoló, a Torre Latino-Americana, ami a város egyik szimbóluma. Fel lehet menni a 47-ik emeletre, ahonnan tényleg mindent belátni. A távoli hegyek is láthatóak, állítólag régen teljesen takarta őket a szmog, most egy picit azért már jobb a helyzet.
Nem messze találta egy kis terecskét, amely olyan, mintha vidéken lenne az ember, egy aprócska templommal, mellette egy pirosra festett kolostorépülettel, ez ma az Iparművészeti Múzeum.
Végül hazafelé elkerekeztem még a forradalom emlékművéhez amely egy hatalmas íves épület, de ettől függetlenül nem otromba, szépek az arányai.

Third day / harmadik nap

some shots of the neighbourhood

Szerdán jókedvvel ébredtem, az új hotelszobában végre egy jót aludtam. Viszont többet kellett volna, 9-kor már felpattantam, hogy én megyek várost nézni. Emiatt végül tök fáradt voltam egész nap. Reggel kerestem naptejet, ami nem egyszerű, míg nálunk minden második bolt kozmetikum, itt inkább csak kaját árulnak mindenütt.
Amúgy szobát cseréltem a hotelen belül, mert az első éjszaka picike kis ágyam volt, és most már szép nagy van, mint ahogy a képen is látszik. Nagyon kényelmes, és minden csupa design, de azért könnyen az ember kezében marad a tusoló csapja. De legalább trendi :)
Ma a másik irányban indultam el a Reforma nevű sugárúton. Ez elvisz egy nagy parkba, ami már több száz éve Mexikóváros közparkja, a neve Chapultepec. Nos igen, a földrajzi nevek jó része az ősi nyelvekből jön, és nem a spanyolból. És egyébként érdekes, hogy az itteniek ugye nem idetelepült spanyoloknak érzik magukat (persze vannak ilyenek is, és állítólag ők sznobságból, noha harmadik-negyedik generációs mexikóiak még mindig a európai-spanyol akcentust erőltetik magukra), hanem egy leigázott nép leszármazottainak. Ettől függetlenül a kultúra mégis inkább amerikai-európai-latin-amerikai mix, mintsem az indián hagyományok őrzése.
A parkban minden van, ami egy "városligetbe" kell. Hatalmas csónakázó tó, költők sétánya, vattacukor, popcorn, csecse-becse és múzeumok.
Az Antropológiai múzeum hatalmas gyűjteményével a város egyik legfőbb nevezetessége. Maga az épület is elég kivételes, mint a képeken is láthatjátok. 9 hatalmas terem 9 legfőbb pre-kolumbián kultúrát mutat be eredeti tárgyakkal, illetve épületek replikáival, modellekkel. Megmondom őszintén, annyira hatalmas volt, hogy én csak kóvályogni tudtam ide-oda, de még így is azért tanultam 1-2 érdekességet. Viszont alig van angol nyelvű információ, ami szégyen egy ilyen kaliberű múzeumnál. Csak általános jellegű szövegek vannak, amit nagyjából már én is ismerek ezekről a népekről. A legszebbek természetesen a maja és az azték termek, de nekem a leginkább az Oaxaca nevű birodalom tárgykultúrája tetszett, de oda nem fogok eljutni Mexikón belül, mert az délnyugatra van. Az aztékok itt éltek, középen, a fővárosuk a mai Mexikóváros helyén volt egy tó közepén (lásd fotó), és elképesztőek voltak. A másik nagy civilizáció, ami már a 4. században városokat épített a majáké volt, amúgy többé-kevésbé egy évezredes birodalmat alapítottak. Az aztékok később jöttek (kb 13-14. század), amikor meglátták a maja városok romjait, maguk alá pisiltek, és gyorsan ők is építettek pár piramist.
A képeken főleg a múzeum épületét láthatjátok, illetve egy nagy kerek követ, amit azték naptárnak tartanak. Az épület közepén egy stilizált fa áll egy belső kerttel, míg az épületet körülvevő kertben találhatók épületrekonstrukciók.

Mexico City - Historic Downtown

The painting shows the double sanctuary dedicated to 2 gods called Tláloc & Huitzilopochtli (one is the Sun, the other is the Moon basically)... they both needed lots of human heart's blood.

PIctures of the Templo Mayor and of the museum followed by the main square and cathedral, Palacio Nacional & many else.

Mexikóváros. Második nap.

Tegnap az esti sétámon kinéztem egy hotelt, rákerestem a neten, és kiderült, hogy olcsóbb, mint ahol vagyok, és sokkal jobban néz ki, úgyhogy én nem szaroztam, ma hotelt váltottam. Ez egy igazi kis designos csoda, a szoba tök jó nagy, minden fehér, meg kék meg ciklámen, vicces az egész. A szobarádión kiválaszthatom, hogy milyen a hangulatom, és milyen zenét akarok. Fűtés persze itt sincs, a szobában van vagy 18 fok, de talán tudok majd kérni valami hősugárzót. Egyelőre nincs rá szükség, mert ma úgy leégtem persze, hogy befűtöm a teret!

A többiek maradtak a másikban, de 3 percre vagyunk egymástól. 

Szóval a reggelem költözéssel telt, aztán csatlakoztam az osztrák csajhoz, akinek még mindig nem tudom megjegyezni a nevét. Béreltünk cangát, és nekivágtunk a belvárosbak, a történelmi városrésznek.

Először is egy kis időutazás várt ránk: megnéztük a város főtere mögötti ásatásokat: a hetvenes években fedezték fel, hogy az aztékok legfőbb vallási kultikus helye nem a mai katedrális alatt van, hanem lakóházak alatt, így kiásható. Ez volt az első találkozásom az azték kultúrával, és le voltam nyűgözve. Persze elvileg olyan piramisokat is látok majd, amik épen megmaradtak, ezt az alapokig ledózerolták a spanyolok, miért is ne. Ellenben 

sok szobrot találtak, áldozati tárgyakat, és látszik a szentélyeket hordozó piramis alapja... azaz 4-5 piramisé, mert állandóan bővítették, majd a képeken megértitek, miről van szó. Az ásatási terület mellett van egy múzeum is, ahol a szoborleleteket kiállították. Lenyűgözött a múzeum kialakítása, persze a tárgyak maguk is érdekesek voltak. Egyébkén furcsa, mert az európai ember hozzá van szokva, hogy ami ásatás során kerül elő, minimum 700-800, ha nem ezer éves, de itt ezek a szentélyek még "nemrégen" álltak, hiszen a 16. századig az aztékok még itt éltek és virultak. 

A múzeum után máris éhesek voltunk, az osztrák csaj már volt itt korábban is, úgyhogy elvitt egy csodálatos helyre. A főtér felett egy teraszon egy kis étteremben ebédeltünk, valami igazi mexikói specialitást (fajitas), 

Tényleg isteni volt.

Mexikó amúgy nagyon pihentető, mármint az emberek mentalitása szimpatikus. Egyedül az a durva, hogy mindenki megy, amerre lát. A biciklinek simán nekisétálnak, mert nem hajlandóak kitérni, vagy nem is tudom, miért, de tényleg mindenki csak megy arra, amerre gondolja. De ezen kívül minden tetszik, és nagyon beleszerettem ebbe a nyaralásba. Nagyon örülök, hogy távol lehetek most keserédes kis hazámtól, és kipihenhetem az ottani dolgokat. 

Visszatérve az ebédre a tetőteraszon.... egy kis kávézás után újra nekivágtunk a látnivalóknak. A főtéren megnéztük a katedrálist, ami meglepően egyszerű, leszámítva pár ultradekorált oltárt, maga a szerkezet igen letisztult, dór oszlopok alkotják a rendszerét, ilyet még nem láttam. 

Ezután következett a Palacio Nacional, ahol az elnök irodái is vannak elvileg. Ez egy átkozott nagy palota, ahol Diego Rivera rengeteg falfestményt készített Mexikó történelméről. A bejáratnál természetesen reptéri komolyságú biztonsági ellenőrzés, DE: a biztonsági rendőrök mosolyogva fogadják a látogatót, udvariasan megkérik, hogy a napszemüveget vegye le, ne hangoskodjon bent, és ne használjon vakut. Le voltam döbbenve. Semmi hatalmaskodás, parasztkodás, így is lehet csinálni, basszus.

A palotában volt egy kaktuszkert, az nekem nagyon tetszett, engem személyesen a Rivéra freskók nem taglóztak le, de tényleg elképesztő, milyen mennyiséget hozott össze ez a manusz. Elmentünk egy másik minisztériumi épületbe, egy volt kolostorépületbe, be lehet menni, ott is telehintette Diegó a falakat kommunista témájú freskókkal. Ekkora már persze hullák voltunk. Elértünk egy olyan részre, ahol csak helyiek voltak, egy picit félelmetes volt. De végre egy olyan téren találtuk magunkat, ami tök otthonos volt, picit intimebb, kerestünk is volna egy kis kávézót terasszal, de itt ilyen nem akadt. Aztán a 

csaj hazament, én még maradtam egyedül, mert nem éreztem, hogy félnem kellene a csak helyikkel teli térről. És végül találtam egy kis kávézót terasszal, meg megnéztem egy másik templomot, a Santo Domingót. A belvárosban a házak teljesen szétcsúsztak már. Mivel az egykori mexikói főváros egy tó közepén volt, és a mai Mexikóváros teljességében erre épült rá, a talaj eléggé csúszkál, és a talajvíz fogyásával a város süllyed. Egy csomó repedést, eltorzult egyenes vonalat lefotóztam. 

Amúgy a téren voltak kis standok iszonyat régi nyomdagépekkel. Olvastam, hogy íródeákok olcsó pénzért bármilyen hivatalos kis papírt itt el tudnak készíteni! A művészrandevúm során elkeveredtem az egykori Inkvizíció palotájába is. Ma ez az orvosi egyetemhez tartozik, és mindenféle régi múmia, meg ilyen ki volt állítva. Az egész épületből sugárzott a kín, egykor itt kínozták a jezsuiták azt, akit kellett, vagy éppen nem. Én meg embriókat néztem tartósítva, szóval hamar megundorodtam, és kifordultam. 

Végül cangára pattantam, és jöttem vissza a hotelba. Az ég hazafelé annyira gyönyörű volt, hogy az emberek megálltak és tátott szájjal nézegették, fényképezték, jó érzés volt, hogy más is észreveszi ezeket a szépségeket. És talán emiatt is érzi ilyen jól magát itt az ember. 

Mexico City - Reforma and neighbourhood

My first day in Mexico. lovely sunshine, nice air... the city is full of intersting and crazy architecture so here is a taste of it!

Mexikóváros. Első nap.

Azt kell, hogy mondjam, TETSZIK. Tény, hogy Nápoly a legjobb edzőterep volt. A város sok ezer illata, a kövezet, az építészet össze-visszasága, az omladozás, az emberek furcsa viselkedése mind Nápolyra emlékeztet. A leginkább talán az, ahogy nézem az embereket, és nem tudom őket elhelyezni, nem tudom, hogy mit akarnak, hogy átvágnak-e, vagy éppen segítenének, talán van félsz is, bizalmatlanság, de a tekintetek alapján nem látom át őket. Viszont az látszik, hogy ők maguk tudják, hol a helyük.

A szép napsütésben a hotel környékét fedeztem fel. Egy lényegében egy rohadt hosszú sugárút, az ún. Reforma. Egy picit az Andrássyra emlékeztet, noha építészetileg egyáltalán nem olyan összefogott. De a parkossága élvezetes, tényleg. 

A helyiek élték a hétköznapi életüket. Megfigyeltem, hogy itt az utcán enni nem gáz, és lényegében bárhol képesek akár egy több fogásos menüt lenyomni a torkukon. Emiatt egy csomószor belefutni csirkecsontokba, meg hasonlók. És persze a kaját mindenféle bodegákban is árulják, ami miatt az egész utcán finom ételszag lesz úrrá egy idő után. 

A negyed, ahol a hotel van, amúgy elég biznisz jellegű, méterenként egy bank, de ha letér az ember a Reformáról, máris ott vannak a kis kajaárusok, helyi üzletek, ami sokkal több élményt nyújt.

A sétám során két dologra kattantam rá. Az egyik a böszme autók, meg más érdekes kerekesek, a másik pedig az építészet. Mindezt külön fotóalbumba bárki láthatja.

A sétám fénypontja a Four Seasons hotel volt. Valódi kis paradicsom a belső kert, és a csodás berendezés. Ennyi hónap munka után igazán otthon éreztem magam, úgyhogy eltöltöttem egy jó fél órát itt. Még önarcképekkel is kísérleteztem a wc-ben. 

Később találkoztam a többiekkel, illetve hármukkal, egy osztrák csajjal, egy mexikói nővel, aki a cuccot fogja tartani, meg Kabirral, és elmentünk ebédelni. Itt alkalmam volt megfigyelni a felsőbb osztályok kis szokásait. Az étterem előtt csak ledobja hanyagul a kocsit az ember, a pincér ugyanis beparkolja valahová, tök kényelmes. Az étterem teraszán persze itt is 3 percenként jön valami szegény kis árus, igaz, itt nem rózsákat, vagy kütyüket árulnak, hanem cipőt akarnak pucolni, vagy csokikat árulnak, cigarettát, szóval olyan dolgokat, amire esetleg embereknek amúgy is szüksége lehet. Itt egy kép az ebédről. Holnap elvileg valami múzeumozás is összejön. Én ebéd alatt majdnem bealudtam. Azért a jetleg még kiabál bennem, és nagyon fázni is kezdtem a kimerültségtől, pedig amúgy szép idő van a városban, állítólag csak múlt héten volt roppant szeles és hideg. Emiatt viszont nincs nagyon szmog, lehet levegőt kapni, de tény, hogy a város nagyon zöld, nem láttam még utcát ezen a környéken, ahol ne lenne két oldalt fasor. 

Este még egyet bóklásztam, egy másik irányba indultam el a hoteltől, no ez sokkal szimpatikusabb rész volt már, de mivel sötét volt, nem tudtam nagyon fotózni. Végre itt, a toronyházak között akadt több régi épület, olyan 120-150 évesek, és sok kis üzlet, stb, bár tény, hogy olyan európai jellegű kávéházat nem találtam, itt is tele van minden amerikai szarral, Starbucks, Wendy's, Pizza Hut, ilyenek.Azért itt egy kép egy kis részletről, ami nagyon tetszett. Ezzel búcsúzom is mára, bezárul Szirát élménytára!

1. Mexikóváros I.

Üdvözlet Mexikóból!

Szerettem volna a napokban leírni, hogy miért is jöttem ide, de most ez nem jött össze. Picit arról is írhattam volna, milyen jól teltek az eddigi 2012-es napjaim a barátokkal, családdal. Például arról is, hogy mennyire élveztem Simon Kaci kiállításának megszervezését, és azt az estét, ahová sok barátom eljött, és utána egy remeket vacsiztunk, szóval igazán jól jött a remek társaság azokban az órákban, amikor azt sem tudtam, hogy végül Thaiföldre, vagy Mexikóba menjek. Végül az utolsó pillanatban sikerült mindent elengednem, és elfogadnom azt, hogy csak paráztam jobbra-balra.

Ami még megemlítendő, hogy indulás előtt minden nap tudtam meditálni, és már régen csináltam ilyet, hogy minden nap nyomtam egy Kundalini meditációt. Nem is emlékeztem, hogy ennyi üdvös hatása lehet. Megint mélyebben kezdtem érezni dolgokat, használtam jobban a képességeimet. Talán ahhoz nem volt elég még sem, hogy egy olyan kiállítás megnyitót tartsak, amilyen tényleg szerettem volna, de legalább elég messzire menekültem a negatív kritikától. :)

Vasárnap: az élmények már Budapesten elkezdődtek. Nem aludtam sokat, de amit aludtam, az jól esett. Aztán simán összepakoltam mindent, és egyik barátnőm, volt kolléganőm eljött értem a Kertészbe. Megkértem, hogy én vezethessek, úgyhogy a jóvoltából kiszáguldhattam Ferihegyre. Tök jól esett, mert így időm sem volt izgulni.

Budapesten továbbra is alig vannak repülőjáratok, a reptér pangott az ürességtől reggel 9-kor. Ellenben kiderült, hogy egy barátomék, Markék is kint lesznek, mert Yussel utazott haza Kubába, szóval a váróban még vele is összefutottam. 

Párizsba időben érkeztünk meg, persze én így is futottam a két terminál között, merthogy csak egy órám volt átszállni, és ugye már 45 perccel előtte a kapuban kell lenni. Persze hiába a nagy rohanás, noha időben ott voltam a kapuban, nyilván másik ötszáz ember is ott volt. Úgyhogy végül volt időm pisilni többször is, meg magamba tömni egy szendvicset. Nálam aranyszabály, hogy üres gyomorral nem repülök, miután egyszer 13 évesen emiatt rodeózott végig a gyomrom egy Rómába tartó járaton.Nem is volt az olyan régen! :)

Hát igen, 500 embernek kellett 60 perc, mire beszálltunk a gépbe, és noha a gép átkozott nagy volt, de belül igencsak szűkös volt a hely, úgyhogy még mire mindenki le is ült, elhelyezkedett, már egy óra késésben voltunk.A gép TELE volt. Az egész úgy tűnt, mint Noé bárkája, basszus, mindenhol volt valaki, és nagyon kevés volt a tér. 

Végül felemelkedett ez a súlyos vasmadár velem. Megmondom őszintén, nagyon jól tettem, hogy vészkijárathoz ültem, mert ki tudtam nyújtani a lábamat. Ettől függetlenül a szolgáltatások 

színvonala a kaján kívül eléggé kiábrándító volt. Azt hittem, hogy lesz előttem valami kis képernyő, és kiválaszthatom, milyen filmet nézek, meg zenét hallgatok, de frászt, turista osztályon a mennyezeten van néhány képernyő, mint a buszokban, aztán azt nézed, amit adnak. Igen ám, csak a fülhallgató nem működött, illetve az igen, de az én karfámban az adóegységet be sem lehetett kapcsolni. Úgyhogy a filmeket némán néztem.

A kaja tényleg finom volt, és elég is. Viszont a 12 óra nem, hogy megtanuljak spanyolul, vagy megnézzem a kedvenc sorozatom pár epizódját. Végül is egy-egy kis alváska, séta, üdítőzés, vagy 

kajálás és pisilés között "alig maradt időm" a saját kis hóbortjaimnak.Azt nem mondom, hogy elillant az idő, mert végtelen hosszúnak tűnt az a 12 óra, de okés volt. 

Ami számomra igazán nagy meglepetés, hogy láttam egy csomó jeget. Igen, Grönland és Kanada felett repültünk, én nem igazán tudom, miért, de állítólag mindig így mennek, mert nem jó tenger felett repülni. Nos, én szerintem igazán mindegy, hogy egy 500 fős gép tengerbe, vagy az Északi sark jegére "huppan". Mindenesetre gyönyörű volt, igaz, szerettem volna kiszúrni egy jegesmedvét a táblákon, de nem volt egy sem, úgyhogy jelentem, lehet, hogy kihaltak.

Mexikó felülről igazán elképesztő volt az éjszakai fényekkel. Annyira sűrűn égtek egymás mellett az utcai és más lámpák, hogy az egész egy aranyszálakból font szőttesnek hatott. És mindez addig, amíg a szem ellát. A távolban fekete hegyek körvonalai sejlettek fel.

Nem gondoltam volna, hogy az erőpróba igazából megérkezéskor történik, ahol elég nagy sorokat kellett kiállni a bevándorlásnál, meg a bőröndös szalagnál. A bőröndöm persze megsérült, és ugye ilyenkor kell róla papír... nos az 500 utasra egy mexikói kollegina jutott, úgyhogy egy órát álltam sorba, már nagyon rossz állapotban, mire ezt megszereztem. 

Ezután még mindig nem ért végen, mert át kellett mennem a vámon, de nem nyittatták ki velem a bőröndöt. Igaz, semmi érdekeset nem hoztam magammal. 

Kabir, a program főszervezője már nyilván jó ideje várt rám kint. Ő vitt el a hotelbe, ahol már páran 

A szobám egyszerű, de tiszta, ennél több nem kell. Mellékelek egy képet a kilátásról. így reggel. megérkeztek a csoportból. A hotel igazán előnyös helyen van, és egy olyan részen, ahol nappal lehet sétálgatni, elvileg nem veszélyes. Majd most kiderül hamarosan.