Hol válság van,
ott válság van
nemcsak a médiamárktban,
nemcsak a Zara kabátban,
nemcsak a középosztályban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó részeg hányásban,
ott válság van
nemcsak a fürdővízben
lebegő szőrszálban,
vagy az ózonlyukban,
drága autónkban,
nemcsak az Orbán Viktorban
vagy az únióban,
ott válság van
nemcsak a moziban
pattogtatott popcornban,
a diszkókban, a pornóban
s abban, ahogy a kurvák
magukat zúzzák,
nemcsak a titkon
félignyílt táskába
becsúszó
vastag borítékban,
a szájfénytől szexin
megcsillanó ajkakban,
ott válság van
nemcsak a szépen
sminkelt hamis arcvonásban
s e maszkban már szótlan
senyvedő csajokban,
a könyörtelenül
pöfögő forgalom zuhatagában,
kitágult pupillában,
ott válság van
nemcsak a remek
natúrkozmetikumban,
a valóvillában, popdíva vízágyban
hol válság van,
ott válság van
nemcsak a görcsösen
fizető tenyerekben,
ásványvízben, a színházban,
koldusnak dobott adományban
vagy épp a jótettben,
bliccelésben, kényelemben,
ott válság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
külön minden csermelyben,
immár ott, az ereidben;
nemcsak a lázadásban
vagy nylonharisnyában
s éppen így
a nemzetek nyomorában;
hol válság van, ott van
jelenvalóan minden elmében,
de talán nincs még ott, belül legmélyen…
2011. november 18., péntek
2011. június 7., kedd
2011. március 15., kedd
2011. március 14., hétfő
Istanbul instincts
Vannak idézetek, amiket hallunk, mások gondolatai, amiket el tudunk ismételni. Egyszer csak saját tapasztalattá válik. Mindig is tudtam, hogy minden utazás magunkról szól, de most történt meg az, amikor valóban megtapasztaltam, hogy ez az út rólam szólt.
Olyan sokat tanultam magamról. Örülök annak, hogy ezt igyekeztem, és sikerült tudatosan megélnem, és magamba építenem,
Nem szóltam senkinek, mennyi minden zajlott le bennem.
Talán a legjobb az, ha ez egyelőre így is marad....
Isztambul nem a legszebb város, amit valaha láttam. Kezdetben nehezen került le a szememről az a hályog, hogy mindenben Nápolyt láttam viszont: a sűrűn épített házakban, a csodálatos tengerparti fekvésben, a sok finom ételben, édességben, a friss halat kínáló piacokban. Tény, hogy Isztambul (legalábbis az a része, amit megnéztünk belőle) sokkal tisztább, sőt, a legtöbb nyugat -európai város elbújhat mögötte.
Ma történt meg az, hogy Isztambult kezdtem látni, de ami a legfontosabb történés volt, hogy megértettem, hogy mindegy, hogy hová megyek, ami számít, hogy hogyan nézek arra a helyre: nem tudok immár egzotikumot látni, mindenütt természetesen érzem magam (mármint ahol eddig jártam), és rájöttem, hogy nem a városon múlik, hanem azon, hogy találok-e időt, s teret arra, hogy leüljek, vagy éppen sétáljak, és csak megfigyeljek. Beeresszem a bőröm alá a hangulatot, a képet, illatot, látványt. Befogadni azt a percet, ahol éppen vagyok.
Ez persze nekem nehezebben megy akkor, ha útitársaim vannak, ez nekem szinte teljesen új. Az egymásra figyelés mellett meg kell tudni élni mindazt, amit az imént leírtam. Nehezebb a MOSTban maradni. Ellenben többet lehet magunkról és másokról tanulni. Megtalálni az egyensúlyt az önzés és a másokra figyelés között (ami nekem szinte elvből lehetetlen), tisztelni mások rezzenéseit.
Barátokra lelni önmagunkban. Meglelni önmagunkat a barátainkban.
A város egyes részei nagyon eltérőek egymástól. Mi két helyen voltunk leginkább, a Sultanahmet részen, ahol a régi templomok, dzsámik, romok találhatóak, tehát a turista látványosságok zöme, és a Taksim, ahol tulajdonképpen a város él.
Taksim fő utcája nagyon hosszú, elegáns, széles, és hömpölyögnek rajta a törökök. Korzóznak, akár csak az olaszok. De nem olaszok. Kedvesebb emberek, de arabok, az üzletekben nincsenek valódi árak, mindenhol pénzt szeretnének keresni. Talán jól teszik, és amúgy nagyjából tisztelik az embert, próbálkoznak, de ha elutasítja őket az ember, egy idő után feladják.
A közlekedés durva, mert az autók szélsebesen száguldoznak a vékony, járda nélküli utcákon, a gyalogosok pedig simán fellökik egymást (illetve nincs az a testi kontaktust teljesen elkerülő felfogás).
Sorolhatnám még a megfigyeléseimet ételekről, emberekről, helyekről, de talán már mindet megírták, és én éppúgy látom.
Csodálatos kerten mentünk ma keresztül: az óriásmagas platánok tetején szürke gémek fészkeltek, elegánsan repültek egyik fáról a másikra. Lentebb viszont színes, rikácsoló papagájok fészkeltek a fa odvaiban.
Frida Kahlo kiállítással lepett meg a város: Frida Kahlónak még egyetlen egy képét sem láttam élőben, nagyon örültem ennek a csodálatos meglepetésnek. A hölgy képei egészen spirituálisak, érzékenységében magamra találtam benne, sikerült "találkoznom" vele. Büszkeséggel töltött el, hogy az egyik legjobb fényképsorozatot a festőnőről a magyar származású Nicholas Muray készítette el. (Sőt, Martin Munkácsy is fényképezte őt és férjét.)
Egyébként a törökök úgy gondolják, hogy rokon népek vagyunk.
A nyelvük nem könnyű, amúgy nem csúnya, de nem sikerült memóriafogasokat találnom egyik szóhoz sem. A köszönöm, ami tesserükederim, vagy ilyesmi, látszólag hosszú, de oly gyors, mint egy tavaszi tüsszentés.
A Kék Mecset valami elképesztő, főleg belül. Négy hatalmas vastag pillér hordozza a kupola súlyát, ami eltérően a keresztény templomok általában négyszögletes nyalábjaitól egy fa törzsére emlékeztetnek, egy valódi oszlopra. Ezért is tűnnek olyan vastagnak, előkelőnek. A mecsetek padlóját szőnyeg borítja, akár egy szobát, az ember leveti a cipőjét, mielőtt Allah házába belépne.
Persze a vallás most sem tetszik, ellenben vannak szimpatikus velejárói itt: nem nagyon látni részegeket; inkább dolgos emberekkel voltunk körbevéve. A vendéglátásban nem ismerik a nemet, a félig bezárt bolt itt félig, vagy inkább teljesen nyitva áll, ha vásárolni szeretnénk (és az lehet épp egy süti is), az építkezésen (számomra történelmi momentum) munkáson szorgos csoportját látja dolgozni az ember.
Hajókázni is jó, és a halas szendvics remek volt... stb.
Köszönöm, Isztambul, köszönöm srácok
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
