Negyedik nap

No, csütörtökön megint már hatkor nyitva volt a szemem, aztán csak lestem. Mindenesetre bírtam a napot, ami tök jó!
A környéken van a Francia Intézet, persze egyáltalán nem tartottam érdekesnek, de legalább le tudtam fotózni ezeket a vicces csontvázakat. Itt a halottak kultúrája egészen más, és sokkal ironikusabbak vele.
A nap legnagyobb szépsége a Palacio de Bellas Artes, ami végső soron a város koncertterme. Szerintem egy főműve az art nouveau stílusnak, tényleg elképesztő, hogy milyen a belső tér, az egyes díszítések minősége a legkisebb részletekig. Amire méltón büszkék lehetünk, hogy az építész, aki a belső terekért volt felelős egy magyar, méghozzá Maróti Géza. Az ő művei a Zeneakadémia, és a Gresham palota épületszobrászati elemei, és ő tervezett két világkíállítási pavilont is, Milánóban és Torinóban. A milánói 1906-os volt az, amely a megnyitó előtt leégett, benne a rengeteg festménnyel és egyéb kinccsel. Mexikóban 1908-ban dolgozott, lényegében egyik fő művét alkotta meg Róth Mika közreműködésével, akit azonban itt nem jegyeznek az alkotók között. Mindnesetre a fotók magukért beszélnek. A koncertterem nem látogatható, de az előcsarnok igen, itt is híres murálok találhatóak, RIvera elvtárs megfestette még Lenint is. A kiállítások szépek voltak, egy keramikus, bizonyos Gustavo Perez munkáit láttam, nagyon tetszett a kiállítási tér.
A palota mellett található egy régi felhőkarcoló, a Torre Latino-Americana, ami a város egyik szimbóluma. Fel lehet menni a 47-ik emeletre, ahonnan tényleg mindent belátni. A távoli hegyek is láthatóak, állítólag régen teljesen takarta őket a szmog, most egy picit azért már jobb a helyzet.
Nem messze találta egy kis terecskét, amely olyan, mintha vidéken lenne az ember, egy aprócska templommal, mellette egy pirosra festett kolostorépülettel, ez ma az Iparművészeti Múzeum.
Végül hazafelé elkerekeztem még a forradalom emlékművéhez amely egy hatalmas íves épület, de ettől függetlenül nem otromba, szépek az arányai.