Délután átrepültem a Yukatáni félszigetre, ez 2 órányi repülőre van a fővárostól. Úgy esett, mint az állat, le sem akartam szállni a gépről. De aztán kiderült, hogy meleg van, nem kell a téli kabát itt sem! Ellenben, amikor itt esik, akkor úgy igazán esik.
Útitársaim megint Kabir és Shanti voltak, egy közös barátjuk szállásolt el minket, bizonyos Gilbert, aki szerényen egy lepukkant kis lakásban él, egy elzárt csak gazdagoknak fenntartott üdülőnegyedben, amúgy az a villa is itt van, ahol a Misztikus Rózsa lesz (a 3 hetes cucc, amire jöttem). Ez az ürge, Gilbert is majd csinálja. Mindenesetre annyira nem érdekeltek a párizsi felső tízezres sztorijai, de az erkélyről szép volt a kilátás, meg amúgy tényleg köszi neki a vendéglátást, a reggeli palacsinta nagyon finom volt!
Vasárnap végre autót béreltünk, vicces, mert noha mindenki a csoportban esküdözött, hogy megyünk együtt majd piramisokat nézni, nekem a szervezőket kellett kb megfenyegetnem, hogy az legyen, amit megbeszéltünk, de a többieket nem érdekelte a dolog. Végül is csak ketten az egyik sráccal vágtunk neki a maja dolgoknak, mert ő építészként azért szintén otthon van a régészetben, művészetben, úgyhogy kellemes útitársnak bizonyult, ugyan nem sok mindenről tudtunk beszélgetni.
Az első állomás Chichen Itzá volt, amely a félsziget legnagyobb romvárosa. Itt aztán van tömeges turizmus, főleg kövér amerikai csoportok érkeznek. Az egész romterület egy nagy piactér, mindenütt minden ugye "ingyen" van, de lényegében azért olcsón lehet faragott dolgokat kapni, legyen az kő, vagy fa. Viszont nem éppen kellemes, hogy alig látni a romokat az árusoktól. Aki pedig nem árus, az turista. Ettől függetlenül a hely szépsége, energiája, az, ahogy bele van ágyazódva a dzsungelbe, valami hihetetlen, akit nem érint meg, az már szerintem halott. Amúgy az az egészben a leghihetetlenebb, hogy mennyire nagy. Az útikönyv alapján azt gondoltam, hogy no, 1-2 rom, aztán mehetünk is, erre kb 4 óra volt, mire körbementünk, de még el tudtam volna tölteni ott jó pár órát. Mivel este lett aztán, a nap végére a turisták kezdtek elkullogni, az árusok pakolni, úgyhogy végre nyugalomban élvezhettem a romokat. Esztétikai élmény, történelmi orgazmus, misztikum.
Ami viszont még érdekesebb volt, átutazni a félsziget belső részein. Itt az emberek, a maják leszármazottai elképesztő körülmények között élnek, sokan még a maja építészetre jellemző kunyhókba, aminek a tetejét pálmalevelekkel fedték. Megélhetés nincs, munka nincs, mezőgazdaság nincs, de ettől függetlenül nem akkora a szegénység, mint Indiában. Nyilván a turizmusba jobban bevonhatnák az embereket, de nem teszik. Mexikó nem ez az ország.
Este, noha már sötét volt, még elvezettünk egy 2 órányit nyugatra, Uxmalba, hogy a reggelt ott kezdhessük. A hotel nagyon szép volt, igazából már picit régi, de a medence, a természet, a pálmák engem nagyon lenyűgöztek.
Uxmal szintén egy maja romváros, arra gondoltam, hogy ez már tényleg kicsinyke lesz csak. A nagy különbség Chichen Itzá és e között, hogy Uxmalban nincsenek árusok. Amúgy, képzeljétek, mindkét helyen két belépőt kell váltani. Mint megtudtam azért, mert a földterületet, még mielőtt az ásatásokat végezték volna, megvették magánemberkék. És azóta is magánkézen van a földterület, ezért nem csak az államnak fizetsz, hogy megnézheted, de még a tulajnak is, hogy beenged a földjére. Állathurka bevételforrás!
Uxmal jobban tetszett, mert nincsenek árusok, és építészetében sokkal szebb, a város jobban megkomponált, Chichen Itzában eléggé össze-vissza vannak az épületek. Uxmal ráadásul nincsen teljesen feltárva, így lehet találni még épületmaradványokat, amiket szabályosan befed a dzsungel. Nem trópusi dzsungelről beszélek, de valami olyasmi, asszem, szubtrópusi. Uxmal után még megnéztünk egy harmadik romterületet, Kabahot, ami már szinte barokkos, annyi a díszítés az épületeken. Persze a díszítés itt mindig az istenek ábrázolása, nem egyéb.
Az út visszafelé elég hosszú volt, de mivel automata volt a kocsi, nem voltam rest vezetni. És úgy éreztem, hogy ritkán adódhat az ember életében olyan szituáció, ahol nyíl egyenes úton forgalom nélkül vezethet, mert bizony így volt. Remélem, senki nem fordul le a székről, de úgy tűnik, szeretem a sebességet, merthogy 180 km/óra fölé és mentem. Ott már annyira nem érezni a gravitációt. Mindez azért is volt lehetséges, mert útitársam közben szépen elbóbiskolt, úgyhogy nem volt ideje pánikolni! :) Ugyanis az ő nevén volt bérelve a kocsi, hihi.
Hétfőn este 8 körül, pont vacsorakor érkeztünk meg a Hacienda Corazónba. Találkoztam a többiekkel, végül is senkit sem ismerek igazán, és a java részük mexikói negyvenes nőci, de azért akad pl egy finn lány, meg egy svéd, meg 1-2 amerikai. De aranyos az egész, a meditációkra pedig 1-2 helyi is becsatlakozik hozzánk, de ők nyilván nem itt alszanak. A villa, a tengerpart valami csodálatos, de úgy döntöttem, hogy várok még azzal, hogy képeket csinálok róla, különben már nem nézitek majd meg a blogomat többé. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése