Csütörtök estém Mexikóvárosban - a város másik arca

A Couchsurfing nevű honlapon, aminek már több, mint egy éve tagja vagyok, van olyan opció is, amely nem szállásadásról szól, hanem csak simán lehet találkozni helyiekkel. Én 3 nappal ezelőtt írtam egy amerikai, de itt élő srácnak, mert azt írta magáról a profiljában, hogy meg tudja mutatni az igazi Mexikóvárost. Kiderült, hogy nem is él túl messze, mert a távolság itt elég meghatározó, lévén a város 22 milliós lakosú. Úgyhogy csütörtökön este bicóra pattantam megint, és kerekeztem egy 10 percet. A Reforma út túloldalától elkezdődtek a helyiek által lakta negyedek... mármint mindenhol helyiek élnek, de most a konkrét NÉPről beszélek. Nem volt egy kellemes érzés egy kis trendi bicajon közöttük lavírozni. Nyilván az épületek állapota is nagyon más volt, meg a szagok, stb. 

Todd 8 éve él itt, és nagyon szereti. Egy szegényebb negyedben vett lakást, mert itt nyilván simán ki tudta fizetni a 4 szobás lakást. Jó sok rácsot kellett az ajtóra rakni, persze. A negyedet Santa Mariának hívják, régen még nagyon csinos volt, idővel lepukkant. A hajdani időkről egy tér közepén álló csinos keleties stílusú pavilon is árulkodik. 

 Elmentünk egy cantinába, ami egy helyi kis kocsma, de a lényege az, hogyha az ember rendel pl egy korsó sört, kap ingyen mellé kísérőnek egy jó darab isteni finom disznósültet. A sör is nagyon finom volt, kellemesen frissítő. Mivel angolul beszéltünk, eléggé kilógtuk a sorból. Itt ugye nem szeretik az amerikaiakat (gringo), és amint angolul beszél valaki, az máris csak amerikai lehet. Persze én anélkül is kilógok itt minden sorból, hogy megszólalnék, mert fehér a bőröm, mindenkinél jóval magasabb vagyok, és többnyire bunkó. (Ez egy régi szösszenet, csak nem tudtam kihagyni.) Mindenesetre Todd tökre jó sztorikat mesélt a városról, meg úgy az életéről általában, meg aztán én is mindig jól sztorizom. Azért kiemelte, hogy a szomszéd asztalnál már régen

 rajtunk röhögnek, és gúnyból angol szavakat használnak. Gondoltam, most kéne lelépni, de igazából csak baráti piszkálás volt, egy csapat manusz iddogált együtt, ennyi. Az egyik nyilván oda is jött, egy bizonyos Roberto, aki nagy örömmel mutatta meg nekem struccbőrből készült csizmáját. Szóval végül kiderült, nem bántani akartak, sőt, még bocsánatot is kértek. Mindez persze már spanyolul ment, én nem értettem mindent, ők meg imádtak, valahányszor próbáltam valamit mondani spanyolul. Aztán odaült hozzánk Roberto főnöke is, aki a helyi menő csávó, előadta nekünk, hogy itt ő élet s halál ura, mivel valami politikus, de szerintem el lehetett osztani kettővel, amit mond. Mindenesetre kicsit túl sokat is tudott a drogbizniszről. Én már tényleg nagyon akartam menni, de Todd kezelte a helyzetet, ő is picit maga alá volt sózva már, de még meghívott minket a maffiavezér basszus egy kör italra, amit nem illett visszautasítanunk. Azért nyugodt maradtam, mert éreztem, hogy nem lesz baj, mert azért valamelyest ők is emberek voltak, és nem rossz szándékúak. De azért a 200 pesó, ami még volt nálam valahogy eltűnt a zsebemből. 

Igaz, lehet, hogy elveszítettem, de szerencsére ez kb 2000 forint, nem több. No, megmutatom a számomra tiszavi

rág életű helyi barátokat. Bal oldalt a vezér, mellett Todd, alatta Roberto, a jobb oldali Todd egy haverja volt. 

Végre elengedtek minket, és én iszkoltam volna haza, de még el kellett sétálnunk Todd házához, mert a cangát ott hagytam biztonságosan elzárva. Szélsebesen tekertem haza, mert nagyon féltem a környéktől, de igazából csak paráztam. A lényeg a lényeg, hogy láthattam a város egy jócskán másik arcát, és noha veszélyes, és büdi, a kaja jobb volt, és olcsóbb, az emberek pedig őszintébbek, és végső soron legalább meg lehet velük ismerkedni. Ettől függetlenül többet én nem kísértem a szerencsémet, ezt a kalandot is azért vállaltam, mert Todd kedvenc kis étterme volt ez, ahová rendszeresen jár. 8 évet már túlélt ezen a környéken, szóval, gondoltam, egy estét én is! És megérte, érdekes volt, szerencsésen hazaértem, punk tum.