Mexikóváros. Második nap.

Tegnap az esti sétámon kinéztem egy hotelt, rákerestem a neten, és kiderült, hogy olcsóbb, mint ahol vagyok, és sokkal jobban néz ki, úgyhogy én nem szaroztam, ma hotelt váltottam. Ez egy igazi kis designos csoda, a szoba tök jó nagy, minden fehér, meg kék meg ciklámen, vicces az egész. A szobarádión kiválaszthatom, hogy milyen a hangulatom, és milyen zenét akarok. Fűtés persze itt sincs, a szobában van vagy 18 fok, de talán tudok majd kérni valami hősugárzót. Egyelőre nincs rá szükség, mert ma úgy leégtem persze, hogy befűtöm a teret!

A többiek maradtak a másikban, de 3 percre vagyunk egymástól. 

Szóval a reggelem költözéssel telt, aztán csatlakoztam az osztrák csajhoz, akinek még mindig nem tudom megjegyezni a nevét. Béreltünk cangát, és nekivágtunk a belvárosbak, a történelmi városrésznek.

Először is egy kis időutazás várt ránk: megnéztük a város főtere mögötti ásatásokat: a hetvenes években fedezték fel, hogy az aztékok legfőbb vallási kultikus helye nem a mai katedrális alatt van, hanem lakóházak alatt, így kiásható. Ez volt az első találkozásom az azték kultúrával, és le voltam nyűgözve. Persze elvileg olyan piramisokat is látok majd, amik épen megmaradtak, ezt az alapokig ledózerolták a spanyolok, miért is ne. Ellenben 

sok szobrot találtak, áldozati tárgyakat, és látszik a szentélyeket hordozó piramis alapja... azaz 4-5 piramisé, mert állandóan bővítették, majd a képeken megértitek, miről van szó. Az ásatási terület mellett van egy múzeum is, ahol a szoborleleteket kiállították. Lenyűgözött a múzeum kialakítása, persze a tárgyak maguk is érdekesek voltak. Egyébkén furcsa, mert az európai ember hozzá van szokva, hogy ami ásatás során kerül elő, minimum 700-800, ha nem ezer éves, de itt ezek a szentélyek még "nemrégen" álltak, hiszen a 16. századig az aztékok még itt éltek és virultak. 

A múzeum után máris éhesek voltunk, az osztrák csaj már volt itt korábban is, úgyhogy elvitt egy csodálatos helyre. A főtér felett egy teraszon egy kis étteremben ebédeltünk, valami igazi mexikói specialitást (fajitas), 

Tényleg isteni volt.

Mexikó amúgy nagyon pihentető, mármint az emberek mentalitása szimpatikus. Egyedül az a durva, hogy mindenki megy, amerre lát. A biciklinek simán nekisétálnak, mert nem hajlandóak kitérni, vagy nem is tudom, miért, de tényleg mindenki csak megy arra, amerre gondolja. De ezen kívül minden tetszik, és nagyon beleszerettem ebbe a nyaralásba. Nagyon örülök, hogy távol lehetek most keserédes kis hazámtól, és kipihenhetem az ottani dolgokat. 

Visszatérve az ebédre a tetőteraszon.... egy kis kávézás után újra nekivágtunk a látnivalóknak. A főtéren megnéztük a katedrálist, ami meglepően egyszerű, leszámítva pár ultradekorált oltárt, maga a szerkezet igen letisztult, dór oszlopok alkotják a rendszerét, ilyet még nem láttam. 

Ezután következett a Palacio Nacional, ahol az elnök irodái is vannak elvileg. Ez egy átkozott nagy palota, ahol Diego Rivera rengeteg falfestményt készített Mexikó történelméről. A bejáratnál természetesen reptéri komolyságú biztonsági ellenőrzés, DE: a biztonsági rendőrök mosolyogva fogadják a látogatót, udvariasan megkérik, hogy a napszemüveget vegye le, ne hangoskodjon bent, és ne használjon vakut. Le voltam döbbenve. Semmi hatalmaskodás, parasztkodás, így is lehet csinálni, basszus.

A palotában volt egy kaktuszkert, az nekem nagyon tetszett, engem személyesen a Rivéra freskók nem taglóztak le, de tényleg elképesztő, milyen mennyiséget hozott össze ez a manusz. Elmentünk egy másik minisztériumi épületbe, egy volt kolostorépületbe, be lehet menni, ott is telehintette Diegó a falakat kommunista témájú freskókkal. Ekkora már persze hullák voltunk. Elértünk egy olyan részre, ahol csak helyiek voltak, egy picit félelmetes volt. De végre egy olyan téren találtuk magunkat, ami tök otthonos volt, picit intimebb, kerestünk is volna egy kis kávézót terasszal, de itt ilyen nem akadt. Aztán a 

csaj hazament, én még maradtam egyedül, mert nem éreztem, hogy félnem kellene a csak helyikkel teli térről. És végül találtam egy kis kávézót terasszal, meg megnéztem egy másik templomot, a Santo Domingót. A belvárosban a házak teljesen szétcsúsztak már. Mivel az egykori mexikói főváros egy tó közepén volt, és a mai Mexikóváros teljességében erre épült rá, a talaj eléggé csúszkál, és a talajvíz fogyásával a város süllyed. Egy csomó repedést, eltorzult egyenes vonalat lefotóztam. 

Amúgy a téren voltak kis standok iszonyat régi nyomdagépekkel. Olvastam, hogy íródeákok olcsó pénzért bármilyen hivatalos kis papírt itt el tudnak készíteni! A művészrandevúm során elkeveredtem az egykori Inkvizíció palotájába is. Ma ez az orvosi egyetemhez tartozik, és mindenféle régi múmia, meg ilyen ki volt állítva. Az egész épületből sugárzott a kín, egykor itt kínozták a jezsuiták azt, akit kellett, vagy éppen nem. Én meg embriókat néztem tartósítva, szóval hamar megundorodtam, és kifordultam. 

Végül cangára pattantam, és jöttem vissza a hotelba. Az ég hazafelé annyira gyönyörű volt, hogy az emberek megálltak és tátott szájjal nézegették, fényképezték, jó érzés volt, hogy más is észreveszi ezeket a szépségeket. És talán emiatt is érzi ilyen jól magát itt az ember.