Teotihuacán Mexikóváros szélén fekszik, autóval egy jó óra út, ha a forgalom folyamatosan halad. Egy hatalmas ásatási terület, amelyen lehetne még mit dolgozni. Ami ma látható az egykori 120 ezres városból, az csak a szakrális rész, és 1-2 elitebb palota romjai. A többi még mind föld alatt van, vagy teljesen elpusztult.
T-ról alig tudni valamit, mármint nincs néphez kötve, nem tudni, hogy a maják ősei lehettek, akik ez a csodálatos várost felépítették a világ egyik legnagyobb piramisával, vagy kicsoda. Ezért csak úgy emlegetik őket, hogy teotihuacániak. A 2. században települtek le, de ismeretlen ok miatt a 7. században a várost lerombolták. Az aztékok találtak rá később, és azonnal szent helyként kezdték tisztelni, ahol földi és égi világ találkozott egymással. Az biztos, hogy az itt élő emberek nyom nélkül eltűntek, és nagoyn keveset lehet róluk tudni.
A látogatásom szerencsés volt, mert nem sütött az elején a nap, így tudtam sokat gyalogolni az amúgy tök egyenetlen úton, kényelmetlen lépcsőkön, szóval tényleg emberpróbáló. Az út hosszú, az épületek messze vannak egymástól, és a marhaságokat áruló helyieken kívül szinte semmilyen infrastruktúra nincs, csak a bejáratoknál. Árusból azonban van elég, lényegében több volt belőlük, mint látogatóból. Ez elég nagy meglepetés volt számomra, szinte depressziós voltam, hogy milyen kevesen vannak. Persze a Nap piramisnál már jóval többen, nyilván a kevésbé érdekes területeket már alig van, aki bejárja. A helynek amúgy mágikus varázsa van, és elképesztő lehetett, amikor még minden épületet színes festmények borítottak, mert semmi sem volt ilyen szürke, és kő borítású. Mindent gipsz borított, amit élénk színekkel befestettek.
Én nagyjából 4 óra alatt szinten mindent meg tudtam nézni, és még maradt időm két másik palota romjaihoz elmenni, amelyek az ásatási területtől távolabb fekszenek, de nyilván az antik város részei voltak. Itt vannak a legszebb freskómaradványok. Ekkora már kisütött nagyon a nap, és persze megint szépen leégtem.
Visszajöttem a városba, és összeszedtem a maradék erőmet, hogy átmenjek metróval a déli részbe. Mexikóvárosnak lényegében két történelmi belvárosa van, az egyik északon, a másik délen, és közöttük meg semmi érdekes nincs. Metróval egy 30 perc az út a kettő között. A metró egyébként tök jól működik, csak mivel nagyon olcsó, iszonyatos a tömeg rajta. 3 peso az ár, ami lényegében 60 forint! Vicces, hogy én voltam egyedül az egész szerelvényben, aki fehér volt, és magasabb 170-nél. De amúgy biztonságos, szóval tök oké.
Coyoacánt a spanyolok alapították, itt laknak ma is a gazdagabb mexikóiak, emiatt nagyon szép, és biztonságos is. Frida Kahló híres mexikói festő háza is itt található, azt látogattam meg először. Festmény alig van tőle, és 10 percem volt, hogy átmenjek a házon, de szerencsére nem egy nagy múzeum, csak pár szoba és a műterem, de amúgy egy csodálatos hely az élénk színekkel, a frissítő kerttel, szökőkutakkal. Frida nagy gyűjtő volt maga is, és sok prekolumbián szobra volt. A házat Diego Rivera, a szintén festő fenegyerek úgy ahogy van, érintetlenül az államra hagyta, azóta múzeum.
Mire Coyoacán főterére értem, már elég sötét lett, úgyhogy ott csak pár képet csináltam, aztán jöttem is a hotelbe pihenni. Az utca zajos volt, itt délután 2-kor kinyitnak a diszkók, és fiatalok százával jönnek erre a környékre 24 órán át bulizni, ettől függetlenül én voltam olyan fáradt, hogy kialudjam magam. Na jó, egy italra azért lementem az egyik diszkóba, és csörögtem kerek 25 percet, de aztán elegem lett, hogy mindenki engem néz, merthogy nem vagyok itteni. Elég durván kellene plasztikáznom magam, hogy beleolvadjak a helyiek közé... de akkor elveszíteném a varázsomat, úgyhogy mégsem! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése